A mese elengedhetetlen kelléke az egészséges lelki fejlődésnek, ezért nagyon fontos, hogy a szülők rendszeresen meséljenek gyermekeiknek – véli Holcsik Erzsébet metamorphoses meseterapeuta, klinikai gyermek és ifjúsági szakpszichológus. Sokunkban felmerül azonban a kérdés, milyen mesét meséljünk és melyik életkorban, vajon létezik-e rossz mese vagy elronthatunk-e bármit is meseolvasással gyermekünk nevelésében. Ezekről a dilemmákról
kérdeztem a szakembert.
Talán ha lehet ilyet mondani, manapság vitatkoznak legtöbbet a szülők valamint szakemberek a meséről és a mese hatásairól. Mi lehet ennek az oka?

Kicsit korábbról kezdeném, mégpedig onnan, hogy a mese eredetileg nem gyermekeknek szóló műfaj. Mindössze a 19. században került be a gyerekszobákba. Előtte felnőttek mesélték felnőtteknek, mégpedig azért, hogy a különböző élethelyzetekre, problémákra, nehézségekre megoldást adjanak, valamint átadják a világról való ősi tudást, bölcsességet
nemzedékről nemzedékre. A Metamorphoses Meseterápiás Módszer alapvetése szerint a mese az egyetemes szellemi tanítások áthagyományozásának eszköze, lélekkísérő szakrális szöveg, az egység elveszítésének és újra megtalálásának dokumentuma. Minden életszakasznak megvan a mesei párja, így a születés, halál, szerelem, házasság, megcsalás, betegség, szegénység, gazdagság témája is megjelenik, de még sorolhatnánk.

Mi a jelentősége ezeknek a történeteknek, hogyan örökíti át a tudást?

A mesékben a legfontosabb az, hogy mindig egységes és egylényegű világkép van elrejtve benne. Egyszerűbben fogalmazva: a végén győz a jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését,
az élet erői diadalmaskodnak, a változás kerül a megrekedt állapot helyére. Ezt az univerzális Rendet a mese nyelvén őrizték meg a különböző kultúrák. Ezzel a tudással együtt minden mesében megtaláljuk az adott mese konfliktusának megoldását, feloldását is. A királyfi megtudja, hogyan győzheti le a hétfejű sárkányt, vagy a szegény hogyan nyerheti el a gazdag kincseit. A mese természetesen nem azt mutatja be, hogy milyen az, amikor rendben mennek a dolgok, hanem azt, hogy mindig lehet újra rendeződni, mindig van megoldás a problémákra, a lehetetlennek tűnő feladatokra, valamint ha felbomlik a Rend, azt hogyan lehet helyreállítani. Ez a fajta tudás nem csupán a magyar népmesékben van kódolva, hanem a népdalokban, építészetben, képzőművészetben, táncban, továbbá a mondókák és versek világában is.

Említette, hogy csak a 19. században jelent meg a gyerekszobában a mese. Azelőtt mivel szórakoztatták a gyerekeket?

Elsősorban mondókákkal, versekkel, gyermekdalokkal, mozgásos játékokkal. Ma is nagyon fontos lenne, hogy az egészen pici gyerekeket először ezeken a csatornákon keresztül vezessük be az életbe. Minden tevékenységhez tartoztak, tartoznak mondókák, dalocskák (etető, tapsoltató, öltöztető, lépegető, stb.), ezek segítségével a kicsik integráltan tapasztalják meg, ami velük történik, vagyis azt mondják nekik, amit éppen tesznek velük. A tevékenység, élmény megnevezése hozzájárul az alapvető biztonságélmény kialakulásához. Persze régebben is hallottak meséket a kisebb gyermekek, de a mesélő pontosan tudta, mik azok a történetek, amiket meghallgathatnak kisebbek is. Ma is használjuk a „dajka mese” kifejezést, tehát nyilván ismerik a kicsiknek szóló meséket is. A mesélő a hagyományos, élő
közösségekben egy igen fontos személy volt, nem csupán a tudása miatt, hanem a hitelessége miatt is. A 19. században, amikor megjelent a Grimm testvérek mesekönyve, más
országokban is elkezdték gyűjteni a népmeséket. Ebben a korszakban, az ipari forradalom és a technikai fejlődés mellett azonban egyre inkább teret nyert a tudományos gondolkodás is, ezért a mítoszok világa egyre kevésbé tartozott a „felvilágosult” felnőttek életéhez. Ezzel együtt először a polgári családok gyermekszobáiba szorultak a mesék. Sajnos az emberiség folyamatosan kezdte elveszíteni a kapcsolatát mind a természettel, mind a mitologikus
gondolkodással, ezáltal a mesék világával is.
Ha már említettük a Grimm-meséket, manapság sokan kifogásolják, hogy szinte horrorisztikus történetek tárulnak fel ezekben a mesékben. Hogyan hat ez a gyermeki pszichére?

Ebben az esetben fontos megkülönböztetni a hagyományos népmesét a műmesétől. Egy nép ősi kultúrájából származó bölcseleti tudáshoz hozzátartozik a jó és a rossz harca, amelyben mindennek jelentése, szerepe van. Itt a sárkány vagy óriás legyőzése sosem öncélú. Ebben az esetben az agresszió, a harc, a küzdelem az mindig egy folyamatnak a része, ahol a mese meg is mutatja, mi a megfelelő eszköz azzal az adott ellenféllel szemben. Mivel legtöbbször
a hőssel azonosulunk, így mindenkinek a pszichéjében van egy saját sárkány, boszorkány vagy óriás képe, az univerzális jelentésen túl egy személyes kapcsolata, jelentése. Tehát nem mondanám, hogy akár a Grimm-mesék vagy a magyar népmesék horrorisztikusak lennének. Ezeknek a népmesei véres jeleneteknek mindig jelentésük van, és mindig beágyazódnak egy fontos eseménysorba, melynek végén a Rend helyreállítása következik. A feszültség után
megtörténik az oldás.
Ezek szerint, ha a rend helyreállítása érdekében zajlik a harc, akkor nincs romboló hatással a gyermeki lélekre?

Ez így van. Tudomásul kell vennünk, hogy nem vagyunk negatív érzelmektől, agressziótól mentes teremtmények. Mindenkiben van harag, düh, csalódás, indulatosság. A gyermekek a valós életben is megélik ezeket az érzelmeket, és pont a mesék segítenek feloldani bennük a feszültséget. Érzelmileg átéli, majd meg is könnyebbül a végén. Az nem baj, ha egy mesében feszültség vagy agresszió van, a baj az, ha ezek nem oldódnak meg a végére. A műmesékben
már elképzelhető ilyen kimenetel.

Akkor itt térjünk is rá azokra a különbségekre, amik a mesélt mesék és a filmen megjelenített mesék között vannak, hogyan zajlik mindez a gyerekekben?

A mesehallgatás az egy rendkívül speciális állapot. Ha a mesemondó hiteles személy, és a mesemondásnak megvan a rituális jellege, megjelenik a mesehallgatási transz. Ebben az
esetben azt látjuk, hogy a mese hallgatói (kortól, iskolázottságtól, kultúrától függetlenül) mozdulatlanul ülnek, szinte tátott szájjal. Fizikailag inaktívak, viszont az agyuk maximális
kapacitáson működik. Ekkor mindkét agyfélteke összehangoltan, nagyon magas aktivitási szinten működik. Ez azért van, mert az agyunk arra van kódolva, mondhatnám, arra vagyunk teremtve, hogy történetekben gondolkodjunk, a világot történetek segítségével fogjuk fel. Ilyenkor a képzeletünk teljes szabadságot élvez. Nincsenek korlátok, nincs megszabva semmi. Így, ha egy gyermek azt hallja, hogy a véres szájú hétfejű sárkány, akkor abból pontosan annyit képzel el, amennyi számára elviselhető. A saját képzeletétől nagyon ritkán fog úgy megijedni, hogy abból baj legyen. Ezzel ellentétben a filmeket nézve ez a képzeleti állapot inaktív, általában egy felnőtt által alkotott képet kapnak a szörnyekről, amik azonban már félelmetesek lehetnek számukra. Egy ilyen élmény már okozhat mélyebb félelmet, feszültséget.

Abból lehet baj, ha esetleg a gyermek nem a korának megfelelő mesét kapja?

Ez egy fontos kérdés. A mesemondásnak is van bizonyos felelőssége, de a mesék hiánya az életünkben talán nagyobb „baj”, mint egy-egy izgalmat, feszültséget kiváltó történet. Emellett érdemes odafigyelni, hogy melyik korosztálynak mit mesélünk. Mint említettem,
az egészen piciknek énekeket, mondókákat mondjunk, aztán jöhetnek 2-3 éves kortól a kis történetek, amiket mi magunk is kitalálhatunk, ezek a gyerekek mindennapjait mutatják be. Négyéves kortól az állatos meséket kezdhetjük, 4-5 éves kortól lassan eljön a varázsmesék
ideje is. Óvodáskor vége felé, kisiskoláskorban jöhetnek a Grimm-mesék és a magyar vagy más népmesék. Jó lenne, ha iskoláskorban sem hagynák abba a gyerekek az olvasást, mert ekkor jöhetnek a novella- vagy legendamesék. Kamaszkorban érdemes lenne olvasni a
mondákat, mitológiákat. Az életfeladat miatt ilyenkor a teremtésmítoszoknak és a felnőtté válást bemutató, beavató varázsmeséknek van igen nagy ereje és lényeges szerepe. Fontos arra is odafigyelni, ha véletlenül olyan népmesét olvasunk, ami túl ijesztő egy gyermek számára, akkor ne hagyjuk abba. Ki kell hozni a gyereket az úgynevezett erdőből, ha már bevittük oda, tehát végig kell járni a megoldásig, a feszültség feloldásáig a mesét.
A tévénél érdemes kikapcsolni, ha túl ijesztő a kép, de mesélésnél rendeződni fog a végén.

Léteznek különféle meseátiratok is – ezekről mi a véleménye?

Sajnos sokszor találkozunk nagyon rossz átiratokkal, amelyekben megbontják a belső rendet. Például kihagynak valami folyamatot, amire nagy szükség lenne a feszültség oldása érdekében. Rendszeresen marad az ilyen átiratokban elvarratlan szál, vagy épp előzmény nélküli toldás van benne. Arra gondolok itt, amikor megjelenik egy eszköz vagy szereplő, odaillő felvezetés nélkül, vagy kihagyják azt, hogyan lehet egy eszközt megszerezni, ami esetleg segít a gonosz legyőzésében. Ez belső feszültséget kelt a történetben, zavarossá, érthetetlenné teszi a történet folyamát.

Mi a helyzet a modern, képernyős mesékkel?

Én ezeket nem nevezem meséknek, ezek inkább szórakoztató rajzfilmek vagy animációs filmek. Vannak veszélytelenek (ami nem használ, de nem is árt), és vannak azok a sorozatok, amelyek szándékosan fenntartják a feszültséget, mert meg kell nézni a következő meg a következő részt is. A bennük lévő agresszió gyakran öncélú, kontextus nélküli, vagy a gyermek számára érthetetlen, felnőttes gondolkodásból eredő motiváció táplálja. A befejezetlen események, elvarratlan szálak miatt folyamatos feszültségben maradnak a gyerekek. Ez igazán fenntartja a stresszhormont a gyermekben. Sőt, ma már időnként azt
sem tudják, hogy ki a jó és ki a rossz. Nincs egyértelműsítve a szereplőkben ez a tulajdonság, a szereplők által megjelenített minőségek zavarosak, értelmezhetetlenek. Van, hogy a gyerekek megkérdezik, miért mindig „szegény” rossznak kell bűnhődni?

Meseterapeutaként mik a tapasztalatai, milyen lelki problémákat oldhat meg a mese akár gyermekkorban, akár felnőtt korban?

Megkülönböztetünk alkotó-fejlesztő meseterápiát, ez a képzeleti működés, a teremtő képzelet beindításáról szól, amit a pedagógiában is nagyon jól lehet használni. A másik ág a klinikai meseterápia, ami valamilyen kizökkent helyzetet próbál rendezni, életválsághoz vagy elakadt életfordulós feladathoz kapcsolódik. Ez már komolyabb feladat. Felnőttekkel egyéni terápiás módszerként már most is működik. A gyermekterápiás, pszichoterápiás célú alkalmazása még képlékenyebb, sokféle kipróbálatlan lehetőséget rejt magában. Én személy szerint anya-gyermek kapcsolat helyreállításában, és halálfélelem oldásában alkalmaztam
eddig. Nagyon fontos, hogy a gyerekeknek sosem bonthatjuk ki a mese mondanivalóját, jelentését, tehát nem tesszük ezt direktté. A gyerekek ösztönösen ráhangolódnak, rákapcsolódnak a mesére, tudattalanul értik a nyelvezetét. Minden gyermek megtalálja benne a saját maga megoldását. Épp ezért minden szülőt arra biztatnék, hogy meséljen,
ha lehet élő szóval, de legalább olvasson sok-sok mesét gyermekének. Sokat segít, ha ösztönözzük gyermekeinket a későbbiekben is legendák, mondák, mítoszok olvasására,
azt képviselvén, hogy a mese életünk végéig elérhető kincsestár, amiből meríthetünk, nincs életkori határa. Biztatnám a szülőket, felnőtteket, hogy maguk is térjenek vissza a rendszeres meseolvasáshoz, hallgatáshoz. A tévénézést pedig korlátozzuk, ellenőrizzük, tanítsuk meg gyermekeinket a média helyes és mértéktartó használatára.

AJÁNLOTT IRODALOM: • BOLDIZSÁR ILDIKÓ: Meseterápia. Mesék a gyógyításban és a mindennapokban. Budapest, 2010,Magvető Kiadó. • BOLDIZSÁR ILDIKÓ: Mesekalauz úton lévőknek. Életfordulók meséi. Budapest, 2013, Magvető Kiadó. • BOLDIZSÁR ILDIKÓ: Mesék az élet csodáiról. Budapest, 2015, Magvető Kiadó.

Forrás: A SZÍV folyóirat, 2016 június, 50-53.o.
Web: jezsuitakiado.hu/asziv