1. A hétköznapokhoz – remélhetőleg – nemcsak a mindennapos munka komolysága tartozik hozzá, hanem a nevetés is. Nagyon komoly dolog a nevetés, hiszen gyakran a szavaknál is többet árul el az emberről. Amikor a következőkben nevetésről beszélünk, mindig az igaz nevetésre gondolunk, nem a balgák és a gonoszok nevetésére, amiről a bölcs Sirák fia tanít minket (Sir 21,20; 27,13), vagy amire Jézus jaj-t kiáltott (Lk 6,25). Erről a nevetésről nincs most szó. A felszabadulttá tevő, a szívből gyermekien és vidáman feltörő nevetésről van itt szó, amilyet csak annál az embernél figyelhetünk meg, aki szabad és fesztelen szimpátiájával – amely a mindenkit felölelő szeretetből fakad – mindent olyannak tud elfogadni, amilyen: a nagyot nagynak, a kicsit kicsinek, a komolyat komolynak, a nevetni valót nevetni valónak. Hiszen mindezek vannak, és ahogy vannak, Isten úgy akarja őket; ezért úgy is kell venni őket, ahogy vannak, nem egyformán, igenis nevessünk azon, ami komikus és nevetséges.
2. Ezt viszont csak az tudja megtenni, aki nem magához mér mindent, aki szabad önmagától, és akiben megvan az a minden és mindenki felé megnyilvánuló titokzatos szimpátia, amely bármit és bárkit hagy szóhoz jutni – ez pedig a szerető szív szimpátiája. Így a jó nevetés a szeretet jele, az Istenben mindenki felé megnyíló szeretet kinyilvánítása és előiskolája.
3. Sőt, Isten gyermekeinek ez az ártatlan, bűn nélküli nevetése ennél is több: hasonlat. Maga az Isten szava mondja ki ezt az analógiát, amire gondolunk. A Szentírás a nevetést, ezt az apró kreatúrát, amiről azt hinnénk, hogy a végtelen Úr csarnokába jutva némán a semmibe vész, Isten gondolkodásmódjának képévé és hasonlatává teszi. Megijeszthet az Írás szava, de mégis azt mondja, hogy Isten az égben nevet, a gondtalanok, a biztosak, a nem-fenyegetettek nevetésével, az isteni fölény nevetésével a véresen fájdalmas és esztelenül közönséges világtörténelem minden kegyetlen zűrzavara fölött; higgadtan, mondhatnók szenvtelenül, de mégis részvétet érzően és tudva e föld könnyes színjátékáról. (Igen, meg tudja ezt tenni, mert az Ő örök Igéje velünk együtt sírt és végigszenvedte e világ Istentől való elhagyatottságának minden kínját.)
4. Nevet az Isten, mondja az Írás és így arról tanúskodik, hogy még az utolsó nevetésben is, amely valahol felcsendül ezüstösen és tisztán igaz szívből e világ bármely butasága fölött, az Isten képe és visszfénye csillan föl, az örökkévalóság és a történelem győztes és fönséges Istenének képmása, akinek sajátos nevetése igazolja, hogy a dolgok mélyén mégiscsak minden jó.

Forrás: Karl Rahner: A hétköznapok teológiája.
https://www.szepi.hu/irodalom/vallas/tima/tima_540.html#s6